A következő történetet egy igazi vérbeli hajóstól származik. Vele 11 éves koromban találkoztam először, és szinte példaképnek tekintettem. Rendkívül izmos, hatamas fiatalember volt, szerette és rendkívül értette a szakmáját. Ő mesélte nekem a következő megtörtént esetet. A történet megértéséhez célszerű megismerni a benne szereplő hajó jellegzetességeit, így előtte érdemes elolvasni a négyszázasokról szóló leírást az "Technika - Egymotoros nagyhajók" fejezetben, hogy teljesen érthető legyen minden rész.

A történet a '80-as években játszódott le. Én akkor valamelyik négyszázason (Zebegény) voltam első bakos matróz. Akkor még a négyszázasok nem voltak átalakítva távvezérlésűre, így a kormányállásból a gépházba telegráffal lehet jelezni és a gépkezelő indította és állította le a motort. Még Láng motorok voltak akkor benne. Ez a megoldás egy kis kését jelentett a hajóvezető szándéka és a motor tényleges iránya és fordulata között.

A hajó Badacsonyba tartott. A badacsonyi kikötő nyitott, nincs moló. A kikötőpartnál előrébb állt egy vizibusz (Csopak). Normál esetben első bakosként először nekem kellett a kötelet kidobni és miután hajó megáll lekötni, majd erre a kötélre "támaszkodva" lehetett a hajó farát is a parthoz tenni ("beveretni"). Az első baknál általában két kötelet használnak, az elsőnek kidobott egy előre tartó kötél, a másik pedig egy visszatartó, azaz a hajó orrán a kétirányú kötél a parttal párhuzamos mozgásokat is megakadályozza.

Ahogy haladt a hajó kikötő felé a motort leállították, "kikötői sebességgel" siklottunk, hogy lehessen kormányozni, majd hallani lehetett a kisebb szusszanást a gépházból, a gépkezelő reverzált, mivel ilyenkor hátrázás következik. A hajóvezető valószínűleg elnézett valamit, mert a várt helyen nem kezdett el hátrázni. Veszélyesen közeledtünk a kikötőhelyhez, előttünk a vizibusz. A kormányállásban feleszméltek és hallani lehetett a csendben a telegráf csengőjét, gondolom jeleztek, hogy teljes erő hátra. Lehetett hallani egy szusszanást a gépházból, akkor kellett volna indulnia a motornak hátramenetbe. Nem sikerült az indítás, még mindig siklott tovább a hajó. A parttól elkormányozni már nem lehett, így az utolsó esélyt a megálláshoz én jelentettem. Egy kesztyű mindig oda volt készítve, ezt már elején látva a problémát fel is vettem. Az elsőnek kikészített kötelet kidobtam egy kikötőbakra és rögtön le is kötöttem. A kötél amikor megfeszült nagy reccsenéssel elszakadt, ami várható is volt, egy perlonkötél nem képes megállítani az ilyen sebességgel úszó hajót. Ez szándékos volt, tudtam hogy ettől a hajó nem fog megállni, de legalább csökken valamennyit a sebessége. A másodiknak odakészített kötelet nem tudtam kikötőbakra dobni, mivel nem volt a hurok előkészítve a kezemben, így csak kilendítettem a kötelet és - kikötőőr hiányában - meglendítve háromszor rátekertem az egyik kikötőbakra. Ez már így elég stabilan tartott, nem csúszott. Ekkor a kötelet a bakon egyszer megtekertem (csúszóra tettem), ami azt jeneti, hogy nem tart szorosan, csúszhat a kötél. A kötelet teljes erővel elkezdtem húzni, hogy feszüljön, így a bakon a súrlódási erő képes legyen lassítani a hajót. A kezemben szorosan tartott csúszó kötél igen fel tud forrósodni, de tűrtem a dolgot, mert meg kellett állni. Néhány méternyi csúsztatás után a vizibusztól kb. egy méterre megállt a hajó. A kesztyű ráolvadt a kezemre. A manőver után a hajóvezető csak annyit mondott: Köszönöm. Sikerült egy ütközést megakadályoznom.